Az SDF egy frissen elfoglalt űrhajójának vezérlőjében állunk, Ethan, AI által irányított robotom vadul tölti le az adatokat a már alig pislákoló hálózatból, miközben mi hárman próbáljuk távol tartani a rohamozó katonákat, mind a biológiai, mind a kibernetikus származásúakat. Az egyik robotot meghackelem, és társai közt robbantom fel; a jobbról rohamozók közé egy antigravitációs gránátot hajítok, majd gépágyúmmal végzek a fedezék mögül felemelkedő, igencsak meglepett katonákkal. Mire megérkezne egy pajzsokkal szerelt minilépegető, letöltődnek az adatok, és mi rohanunk tovább, igaz, a sok zárt ajtó között csak egy légzsilipet találunk, így a nyílt űrbe lépünk ki.

Már pont elkezdenék gyönyörködni a közelben lassan pörgő Szaturnusz szépségén, de végre megérkezik járművünk, egy Jackal típusú vadászgép. A hamarosan darabokra szakadó anyahajó romjai közt cikázva még le kell számolni néhány vadászgéppel – köztük egy különösen képzett ász-pilótával is, aki, mint később kiderül a marsi seregek haditengerészetének egyik vezetője volt. Az űrcsatát követően landolok a frissen a szektorba térugrott hajóm, a Retribution fedélzetén, és mehetek is pihenni.

Leszállás után persze van még dolog: megnézni a propagandisztikus videót a feltüzelt legénységgel, olvasgatni az új katonai fájlokat a számítógépen, vagy épp szöszölni a fegyverkiosztással, az egyre újabb puskák felszerelését meghatározni. Igaz, lazsálni nem nagyon lehet, hisz mint kiderült, az Ethan által megszerzett adatok igazi kincsesbányát jelentenek: rengeteg SDF hadihajó helyzetét tartalmazták, így most valósággal dőzsölhetünk a lehetőségek közül. Csak rablójára vár egy elvileg legénység nélkül sodródó romboló a Kuiper-öv aszteroidái között; elugorhatunk az Európa egyik jégbe vájt bázisára, hogy kiszabadítsunk pár tudóst; vagy vezethetünk egy piszok veszélyes missziót egy Jupiter melletti SDF-konferencia kiiktatására. A Naprendszer hívogató, és bár ott pulzál a Szaturnusz mellett a főküldetést jelző ikon, megannyi egyéb terület vár megmentőjére, orgyilkosára, rablójára. Mert a háború megnyerése taktikus parancsnokot kíván.

A fenti események nem az új Mass Effectből származnak – legnagyobb meglepetésemre az új Call of Duty nem egyszerűen áthelyezte szokásos, ezerszer látott kampányát a sci-fi jövőbe, hanem fantasztikus keretet adott az eseményeknek. Pedig az első pillanatokban minden a szokásoknak megfelelően, tökig nyomott gázpedállal, minden percben egyre bombasztikusabbra váltó módon kezdődött. Apró kommandónkkal a szokásos nagyszabású küldetést hajtjuk végre az Európa felszínén, majd mélyén: előbb egy szállítóhajóból ugrunk ki, majd egy jégkürtőben leereszkedve késeléses akcióval landolunk; ezt követően jöhet a szokásos bázisharc, ahol futurisztikus kütyükkel, neonszínekben villogó gépekkel teli irodákban küzdünk robotok és emberi őrök ellen. A végjáték jószerivel egy főellenfél, egy hatalmas robot, akit egy fura sugárfegyverrel lehet alkatrészenként elbontani – majd jött a kudarc, a nem várt robbanás, és végül a fura arcmaszkba bújtatott Havas Jon, aki ebben az epizódban a „hűdegonosz” marsi vezért játssza bőségesen monologizálva.

Nagyjából itt könyveltem el, hogy sínen vagyunk, ez ugyanaz a Call of Duty, amit ezerszer láttunk, csak épp még nem űrhajókkal meg más bolygókkal. A következő pillanatok sem változtattak ezen, bár a Genovában játszódó küldetés kellemes Modern Warfare 2-emlékeket ébresztett: egy árulásnak köszönhetően az SDF egy díszszemle során megtámadja a Földet, így a körülöttünk lepotyogó űrhajók közt, orbitális pályáról ledobott robotok ellen kell az egyszerre furcsán sci-fi és klasszikus városka utcáin küzdeni. Élveztem bevetni a pókszerű gránátot, amely megkereste áldozatát, és előzékenyen még azt is jelezte, ha csak sérülést okozott; tetszettek az általában több üzemmódban használható fegyverek, és a pálya dinamizmusa is kezdte elfelejtetni a Ghoststól induló kampány-hullámvölgyet, ami a tavalyi Black Ops 3-mal érte el mélypontját.

Aztán bekövetkezett, amire nem gondoltam: az Infinity Ward egy nyilvánvalóan a Mass Effect által inspirált irányba vált. No nem, nincs még szex idegen csajokkal meg hosszas lelkizés társaink apjáról, és szintet sem lépünk – viszont kapunk egy saját, bejárható űrhajót, ahol ráadásul mi mazsolázhatunk a rendelkezésekre álló feladatok közt. A fő sztoriszál misszióit természetesen külön jelzi a program, de emellett mindenféle más lehetőségeink is vannak. Ezek, egyelőre (cirka négy-öt óra után, ami tippem szerint a kampány fele lehet) rövidebb, olykor csak tízperces missziók, mindegyik egy témára felhúzva. Az egyik lopakodós küldetés volt, álruhával és szabotázsakciókkal, a másik mesterlövészkedés egy aszteroidamezőben, vagy épp egy egyszerűbb űrharc pár vadászgéppel és két-három rombolóval. Egyelőre a küldetések közt nem volt semmi kiemelkedő, amolyan No Russian vagy All Ghillied Up szintű remekmű – meglátjuk, a végjátékra mit tartogatnak –, de legalább hiba nélkül hozzák minimum az „egész jó” szintet.

A hajó ezerszer jobb központ, mint az a szörnyű bázis, amit tavaly kaptunk, ráadásul nagyszerűen is néz ki – pont jól áll neki az a CoD-okra mindig is jellemző „steril” látványvilág. Az űrharcok nagyszerűek lettek, végre sikerült eltalálni az arany középutat a komplexitás és a primitívség között, a korábbi részek sajnos erősen az utóbbi felé húztak. A földi akciók is kellemesek, annak ellenére is, hogy az akrobatikus mozdulatok (falonfutás, duplaugrás) a Titanfall 2-ben nagyságrendekkel jobban működtek. Szerencsére nincs minden tele sci-fi fegyverekkel meg fejlesztendő képességekkel (néha a gránátok lettek erősebbek): általában gépfegyverrel és shotgunnal arathatunk, legfeljebb azokhoz nyílnak meg új és új kiegészítők, aztán mi választjuk ki a küldetések előtt, hogy hangtompítót vagy visszarúgás-csökkentőt szerelnénk kéziágyúnkra.

Sajnos a történet megint ugyanazt a sémát követi: vannak a gonoszok, és vagyunk mi, a jók. A gonoszok hihetetlen túlerőben vannak, minket viszont visz előre az igazságérzet és persze az állandó mázli. Az SDF, és Havas Jon (ne haragudjatok, egyszerűen nem tudom akárki admirálisnak hívni) itt is karikaturisztikus alakok, első találkozásunkkor kiröppen a száján az igen mély „a törődés vezet a vereséghez”, illetve az ezerszer elkoptatott „öljétek meg őket, de ne pazaroljatok rájuk golyót” mondat is.

Számomra a Call of Duty kampánya óriási meglepetés volt, végre a sorozat legalább valamennyit előre tudott ugrani. Nyilván bizonyos korlátokat nem tudtak átlépni (az AI például olyan, mint volt), de az utóbbi három év egyre gyengülő sztorimódja mellett ez is elég volt a megdöbbenéshez. Az első órák alapján az Infinite Warfare bizony egy jó FPS – ki gondolta volna az előző Infinity Ward-felvonás, a Ghosts után, hogy ezt valaha is le fogjuk írni?

Jövő héten jön végleges tesztünk, természetesen már a multiplayer és a zombi-mód elemzésével együtt.

A Call of Duty: Infinite Warfare ma jelent meg PC-re, PS4-re és Xbox One-ra. Mi PlayStationön játszottunk vele.